A személyiség
Személyiségünk megértése, teljes átlátása talán az emberi élet legnagyobb kihívása, hiszen rendkívülien bonyolult jelenségről van szó. E téma boncolgatása során először is a megismerés filozófiai kérdéseibe ütközünk: milyen határig vagyunk képesek önmagunkat belátni. Az ember önmaga személyiségének meghatározásakor ugyanis különös kettősséget él meg, mivel a vizsgálat tárgya és alanya ugyanaz: maga az ember.
A természettudományos gondolkodás szemszögéből igen nehéz szilárd, objektív alapokat találni az önmeghatározás során, legfeljebb tájékozódási pontokat állíthatunk fel. Tudomásul kell vennünk, hogy az egzaktságot követelő tudományos igényesség elfogadása mellett a szubjektív élmények által megvilágított művészi megismerésnek is létjogosultsága van. Vagyis amikor a világ vagy akár csak saját személyiségünk megismeréséről beszélünk, akkor az objektív és szubjektív mozzanatok elkerülhetetlenül összefonódnak egymással. Ebből is fakad, hogy nincs egységes meghatározása a személyiségnek, mivel nagyon sok oldalról, számtalan szem-szögből közelíthető meg.
Allport pszichológus meghatározása alapján a személyiségről mind rend-szerről beszélhetünk: „pszichofizikai rendszerek dinamikus szerveződéséről, amely az egyén jellegzetes viselkedés-, gondolat- és érzésmintáit hozza lére”.
Személyiségünk nem „készen” születik, hanem megélt élményeink során alakul, formálódik egészen a halálunk pillanatáig. Fizikai, testi meg-születésünk az alapokat jelenti, vagyis az örökletes (genetikus) adott-ságainkra építkezhetünk, azoknak a határait tudomásul kell vennünk. Másképpen fogalmazva: már születésünk pillanatában rendelkezünk bizonyos tulajdonságokkal, amelyek egész életünkre kihatással vannak. Ugyanakkor egész életünk folyamatos gazdagodás, minden megélt élet-helyzet formál bennünket, minden élettapasztalat a személyiségünket alakítja úgy, hogy szakadatlan választásokra, döntésekre kényszerít, s ezáltal alakul ki személyiségünk.
A gyermekkortól fokozatosan körvonalazódnak számunkra az értékek, amelyek mentén meghozzuk a döntéseinket. A lelkileg érett, felnőtt ember kiforrott értékrenddel rendelkezik, cselekedeteinek mozgatórugóit, önmagához és a világhoz való viszonyulását ez az értékrend határozza meg, amelynek mélyén az éthosz áll.
Minden ember egyedi és egyszeri személyiségmintázattal rendelkezik tehát, ami élete során alakul, fejlődik. Mivel szabad döntéseket hozhatunk életünk minden helyzetében, ezért tudatosítanunk kell felelősségünket is saját személyiségünk minőségéért. Bármely élethelyzetben viselkedhetünk etikusan, humánusan, ami fejleszt és gazdagít bennünket, de rombolhatjuk is önmagunkat gyűlölködéssel, mohósággal, ösztön-késztetéseink elhatalmasodásával.
Személyiségünk tulajdonságai viselkedésünkben, reakcióinkban nyilvánulnak meg. Nehéz lenne bárkiről is megállapítani, hogy okos, lusta, szorgalmas, bőbeszédű, hallgattak, agresszív vagy éppen félénk stb., ha mindez a tetteiben nem jelentkezne. Lényeges tehát, hogy a személyiség tulajdonságai a cselekvésben nemcsak megnyilvánulnak, hanem annak során alakulnak is. Viszont tudnunk kell azt is, hogy egy megnyilvánult cselekedet mögött ezernyi tudatos és tudattalan motiváció áll, amelyek épp-úgy fontosak, mint a külsődleges folyamatok.
A tett mögött a szándék, a döntés mögött az értékítélet ismerete is nélkülözhetetlen, ezek szétválaszthatatlanul egybeforrnak. Amikor tehát egy viselkedésről véleményt formálunk, nem elég pusztán a látszat alapján dönteni, mert az igen téves ítéletekhez vezet. A felszínesség elkerülése érdekében egy viselkedést komplexitásában kell megértenünk, át kell látnunk a személyiség gondolkodását, motivációit, erkölcsi fejlettségét, érzelmi – lelki folyamatait.